00.Prológus

Az ablakomon kinézve szívmegmelengető látvány fogadott.Szitált a hó ahogy az rendjén,a főutca a karácsonyi díszektől vált gyönyörűvé.Ilyenkor mindig érzékennyé válok.Ahogy a gyerekek a bokáig érő hóban hóangyalt csinálván nevetnek egymáson,és amikor egy csoportban hógolyó csatáznak.Ahogy őket nézem abba belegondolni hihetetlen.Nekik megadathatott a boldogság és az öröm ami nekik jár.Ellentétben velem,akinek sosem volt normális gyerekkora,és hamar fel kellett nőnie.Sajnos az élet nem lehet mindig könnyű és vidám.Tapasztalat.
Visszahúztam a függönyt ahogy eredetileg volt.Befeküdtem vissza az ágyamba,és a maradék időmet kihasználtam még egy kis pihenésre.Szerencsére egyedül lakok egy szobában,így mindig jut időm bármire.Kollégista vagyok,szörnyű körülményekkel körülvéve.Szinte én vagyok egyedül normális ebben a közegben.De úgy érzem magányos vagyok.Csak két igaz barátom van,akik sokszor alig,de fel tudják dobni a kedvemet.Nem vagyok egy vidám ember.Nem vagyok egy társaságkedvelő típus.Mégis minek?Kiért?
A gondolataimba egyre jobban és jobban belemerültem.De el kellett indulnom a suliba,ami még inkább megerőltető volt számomra.Felkaptam magamra az egyenruhát,majd felhúztam a hozzá tartozó cipőt.A hajamat összefogtam,és kinyitottam a szobám ajtaját.Elindultam le,amikor ordibálásokat hallottam a lenti aulából.
-Bunyó,bunyó!-kiabálta mindenki,miközben én nehézkesen próbáltam átküzdeni magam a tömegen.Egyszerűen borzalmas,hogy senki nem tesz semmit se ellenük.Éppen lefelé sétáltam a kijárat felé,amikor valaki hátulról eltakarta a szememet.Erősen megszorított,majd megkötözte a szememet.A rémület teljes egészében átjárt rajtam,főleg abban a pillanatban,amikor belegondoltam hogy nem tudok semmit sem tenni.Túl erős volt,és nem tudtam kivel állok szemben.
-Engedj el!-kiabáltam torkom szakadtából,de ő felkapott és elvitt valahová.Nem szólt semmit,csak befogta a számat.Egy ajtó nyikorgására lettem figyelmes.A szívemet már nem a helyén éreztem,de belegondoltam abba,hogy már itt mennyi ilyen történt.Ebbe az iskolába rendszeresen.
-Talpra!Most!-kiabált rám,mire eleget tettem a késérének.Becsukta az ajtót,majd levette a kötést a szememből.A kollégium mosdójában voltunk.Egy emós kinézetű,titokzatos fiú állt előttem.A szeme ki volt festve,az egész testét tetkó borította,és a hajától nem lehetett látni a jobb oldali szemét.A rémültség még jobban átjárt rajtam,ami már remegéshez vezetett.Nem ismertem egyáltalán őt.Csak ki akartam jutni innen.Az ajtóhoz rohantam de zárva volt.
-Mit akarsz tőlem?-kiáltott belőlem a félelem,ami majdnem sírást váltott ki belőlem.A szívem egy pillanatra megállt,amikor a srác egy fegyvert vett ki a zsebéből.A jobb kezemet a szám elé tettem,majd háttal támasztva magamat az ajtón,szépen lassan lejjebb csúsztam.Sírtam,és megismételtem a legutóbb feltett kérdésemet.
-Kellesz nekem.Ha nem azt csinálod amit kell..-fújta meg a fegyverét,majd újból rám nézett-Akkor elsül a pisztoly.-mondta,majd mosolygott.Nagyot nyeltem,majd gyorsan felálltam,és próbáltam kinyitni az ajtót.
-Nyílj ki!Gyerünk!-kiáltoztam magamban,majd a fiú egy mozdulattal elhúzott az ajtótól.A falhoz nyomott,és egy nagy kötelet vett elő.Miközben minden erőmmel próbáltam ellenszegülni,ő teljesen odakötözött a falhoz.Nem tudtam menekülni,csak segítségért kiáltoztam,és próbáltam letépni a kötelet magamról.A fiú a nyakamat kezdte csókolgatni,majd a számat.Elfordultam,és tovább kiáltoztam segítségért.Hirtelen mozdulattal letépte rólam az egyenruhámat,ami következtén egy szál melltartóban és bugyiban álltam a falhoz simulva.Tovább rángatóztam,mire az ajtón kívül egy mély,rekedtes férfi hangot hallottam.
-Hé!Nyissátok ki az ajtót vagy berúgom!-figyelmeztetett,mire a fiú figyelembe sem vette.
-Segítség!Törd be az ajtót!-kiabáltam,majd azt tette amit mondtam.Erőteljesen berúgott az ajtón,amin egy hatalmas nagy lyuk keletkezett.Egy göndör hajú,rikító zöld szemű srác volt.A fiú aki odakötözött a falhoz elővette a pisztolyát és a fejemhez tartotta,ezzel megfenyegetve a másik ismeretlen személyt.
-Tedd le a fegyvert és kötözd ki a lányt most!-figyelmeztette őt,de nem jutott előrébb.

-Mi van ha nem?-kérdezte,majd megint engem kezdett el csókolgatni.Ekkor a göndör hajú fiú hirtelen mozdulattal elrántotta tőlem őt,majd a fegyvert kirántotta a kezéből.Teljes erejéből ütni kezdte,míg az el nem ájult.A fiú rám nézett,majd a tekintetét végigmérte az egész testemen.Elővett a táskájából egy nagy,fekete ollót,és elvágta a kötelet.A megkönnyebbültségtől könnyekbe lábadt az arcom,és megöleltem őt.Érezni lehetett rajta David Backham erős,mégis vonzó parfümjét.
-Köszönöm szépen!-kiköszörültem magamból,majd elengedtem őt.Cseppet sem tűnt fel nekem hogy félmeztelenül állok előtte,ezért is kissé kellemetlen volt.-Hogy hívnak?-tettem fel a kérdést felé,mire elmosolyodott.Nagyon kedves és nyugodt srácnak tűnt.
-Harry.Harry Styles.-válaszolt,mire a hangulat egy cseppet kellemetlenné vált.Gyorsan felvettem az egyenruhámat,ami félig meddig szakadt volt.-Téged?-kérdezte.
-Claire Higgins.-válaszoltam.Elgondolkoztam.Furcsa érzések kavarogtak bennem,amit még eddig sosem tapasztaltam.Harry.Ez a név,és személy sosem íródik ki a fejemből.Egy olyan személy akiben láttam valamit,amit még eddig egy fiúnál sem tapasztaltam.Különlegesnek,és normálisnak ismertem meg.De a kocka más irányba fordult.Megismertem életem fő bajokozóját.